Az elme lecsendesedése

Füred, 2019 október 24. – A letisztult elme ereje, a szív hangjának térre juttatása

Füred. A Balaton, akárcsak a tenger, úgy morajlik a sima deszkás kiülő alatt. Kacsák, hattyúk várják a finomabbnál finomabb falatot. Van még kitől, sok a látogató, kik már nem is úgy túristák, mint pihenni vágyók. Szinte mind magyar, elvétve találkozni csak külföldi figyelővel. „fantasztikus hely ez itt” szólalt meg mellettünk egy fiatal lánycsapatból az egyik. Bizony, ők is érzik, fantasztikus hely ez itt. Ahol kikapcsol az agy, s nem is baj, hogy épp nincs mit tenni, hisz épp ez a lényeg, a természet zaja, a madarak ricsaja, a szél zúgása az őszi levelek által, ahogy 1-1 már teljesen elszáradt levél a földre hullik, ahogy a víz a parthoz csapódik, nincs más inger. Itt a legháborgóbb lélek is megpihen. Mindenki nyugodt, lassú léptekkel halad, meg-meg áll, csodálkozik, végig néz a tájon, töltődik, Napfürdőt vesz, tovább megy. Csoportokban beszélgetnek, vagy csak figyelik egymást, nem is beszélnek, hisz még a szóért is kár. Nagyon elvétve találni csak telefonba beszélőt, telefonba meredőt meg még kevesebbet. 2 hattyú épp kergetőzik, mért is ne, hisz megteheti. Szabadok, párban, vagy inkább csordában vannak, s épp egy őszes férfi dobálja nekik a betevőt. Mind köré gyűlt már, hattyú, kacsa, sirály egy aránt. Idős, fiatal, párban, egyedülállóan, csoportban, vagy gyermekkel, itt mind jól érzi magát.

Bár nincsennek tömve a járdák, mint nyaranta, mégis a vártnál többen vannak. Nyugodtak, s valóban élvezik itt. Pihenni jöttek. Ki is ne pihenne meg itt? Talán csak a túl buzgó ember, ki nem tud kikapcsolni. Kinek fáj, ha nem tud gondolkodni, ki fél a csendtől, a békétől, az igazi nyugodságtól. Van egy-két hasonló ismerősöm, kiknek eme tulajdonságát, nem irigylem. Lehet fordítva is igaz, hisz mindenki úgy hiszi, ahogy ő érzi, úgy a normális, a rendes. Mitől jó a pihenés, a kikapcsolás, a semmire nem gondolás? Az elme lecsendesül, s ott bennünk mélyen hangot kap a szív.

Tán épp rég megválaszolandó kérdésre ad választ, mit adna már egy ideje, csak épp az elme folytonos hangjától eddig nem kapott teret. „hogy én erre előbb nem gondoltam” gyullad meg a fény, a rálátás. Hiszen gondoltál is, csak a folytonos gondolat áramlattól nem hallottad.

Gondolat a gondolat mögött, vajon tényleg gondolat? Kinek a hangja, mi mindenre tudja a választ, csak épp halljuk is meg nem is. Vagy ha halljuk nem tudjuk valós e, a szív e az vagy az ész?

Mikor aztán sikerül elengedni, s semmire se gondolni, csak élvezni a jelent, a jelen adta lehetőségeket, a színeket, a teret…mikor lecsendesül az elme, s teret kap a szív…mikor csak úgy semmiből semmi megszólal egy hang, s teljesen értelmetlenül, nem is érted hogyan jutott valami eszedbe, csak eszedbe jut, s megvilágosodik az út, választ kapsz, s tudod végre hova, merre, miért és hogyan.

Próbáltad már te is hasonlóképp? Elengedni a kérdést, s hagyni hogy szülessen a válasz? Tudod miről beszélek? Vagy voltál is nem is, hisz nem is súgott semmit? Vajon tényleg elengedted, vagy közben is erőltetted a gondolatot?

A válasz mindig a legváratlanabb helyzetben jön, mikor már talán le is mondtál róla, hogy jönni fog. Mikor már elkönyveled, lesz, ahogy lesz, elfogadod azt is ha jó, azt is ha nem, mikor elfogadod a tévedés esélyét, „megpróbálom, s jöjjön aminek jönnie kell”, vagy épp, „biztos, ami biztos, maradok a biztosban”, legfeljebb majd sajnálod, hogy kihagytad életed nagy esélyét.

De mégis hogyan csináljuk? Hogyan engedjük el a kérdést, és hagyjuk a szívet megszólalni, a bennünk lévő helyes válasznak teret adni?
Vajon ez is csak gyakorlás kérdése? Vagy magától a kérdés fontosságától, az izgatottsági szintünktől, az épp aktuális lelkiállapotunktól esetleg más tényezőktől függ? Van az a szint mikor tudatunk kiemelkedik, mikor már a gondolatok nem homályosítanak el, csak teljes éberségben minden pillanatban tisztában vagyunk mit miért és hogyan csináljunk, hogyan reagáljunk, hogyan válaszoljunk, milyen viselkedés mintát válasszunk annak érdekében, hogy a helyes reakciót érjük el, arra tereljük a folyamatokat, amerre azoknak menniük kell. Átéltem már ezt egy párszor, de hogy állandó lenne, nem mondanám.

Sokszor magunk meglepődünk a végkifejletten, hisz egyébként nem ezt vártuk, mi nem is erre mentünk volna, de mert erre kellett menni, s ráébredünk, valóban, ez volt a legjobb mit tehettünk. Ennél jobban nem is történhetett volna, a vártnál sokkal gazdagabbak lettünk!

Fel kell tudni ismerni, s annak megadva magunkat cselekedni, teret adni, mert minél jobban ellenállunk, annál nehezebben, fájóbban fogjuk megélni annak bekövetkezését.

Van ki saját hasznára tereli a dolgokat, ezt is lehet egészen addig, még jó célt szolgál. Kik vagyunk mi hogy megítéljük, helyesen vagy saját javára cselekszik? Hogy neki ne lehetne megírva, hogy az ő javára történő események azok, amiknek történniük is kell? Nem tudhatjuk, még szívből cselekszünk, csak jó érhet, mert nem szenvedni jöttünk ide, de szolgálni.

Jót tenni másokkal és önmagunkkal, mert amit adunk, azt kapunk, s mert a sok jó által leszünk jók, tiszták, elérve az üdvösséget.

Feladatot jöttünk teljesíteni, mit akár több életen át is keresünk – keressük a miértet, mért vagyunk itt, mi célból. Keressük a feladatot, amiért úgy döntöttünk valahol, hogy leszületünk. Ha megtaláltuk, tudunk beleállni, s általa beteljesülni. Érdekes mód, valahánnyal akikkel eddig találkoztam, s úgy hiszik megtalálták feladatukat, feladatukként a szolgálatot vélik. „azért vagyok itt, hogy szolgáljak” „ mások javáért, hogy átadjam a bennem rejlő tudást, hogy vezessem őket, hogy magukra találhassanak, hogy felnyíljon a szemük, megvilágítsák az útjukat” mert aki egyszer rálel a titokra, a fényre, nem akarja hagyni veszni társait, érzi, hogy mind kik itt vagyunk egyek vagyunk, mindannyian összetartozunk. Kötelességének érzi, segíteni, mert fáj a másik vaksága, s szerencsétlensége, ahogy matat a sötétben, menne előre, de csak köbe körbe jár, miközben meggyőződése nyílegyenest előre tart.

De akkor hogyan engedjük el a gondolatokat, s adjuk át magunkat a helyes útnak? Hányszor hallottad már „engedd el”? Én megannyiszor, de igazából nem tudtam hogyan. Gondoltam, mit jelent, engedjem el, ne foglalkozzam vele. De mikor folyton a fejemben dúlt, fúlt, az egó sokszor nem engedett másra gondolni, sőt mi több befolyásolta közérzetem, hangulatom, másokhoz való hozzáállásom. Engedd el, ne foglalkozz vele, ez eddig jó. Kizárni a gondolatból, elfogadni, így vagy úgy jó lesz.

S mi van, ha nem csak magunkról van szó, de másokról? Megérteni a másik szemszögét, elfogadni, hogy nem mindig nekünk kell hogy igazunk legyen, még haz igazságtalannak érezzük is, mégha szilárd meggyőződésünk is, nekünk van igazunk, mibe tellik a másikra hagyni? Mért fáj a nyelvünkbe harapni 1x-1x s engedni, had örüljön magának a másik? Mért jó erővel a másikra erőltetni akaratunk? Mire jó, hogy mi akarjuk neki meg mondani mi a jó? Majd rájön ő magától! Neki kell ráébredni, különben, „csak azért se…mert te mondod…nehogy te mond meg nekem mit és hogyan csináljak” ha meg családtagról van szó, még nehezebb.

Hányszor ládtad már közeltartozód, hogy teszi tönkre magát? Pedig te mondtad neki! Hányszor kioktattad, hogyan csinálja, de ő mégsem. Aztán váratlan találkozik valaki totál idegennel, s előáll egy tervvel, mit már te hányszor mondtál neki, de csak most fogadta el, most hogy mástól hallotta – vagy csak úgy látta valahol, de végülis úgy érzi, maga ébredt rá a dologra. Mikor meg a te reakciód: „hát nem ezt mondtam neked eddig” ő meg erre „nem is!”… Te tán ezt akartad mondani, de ő ott akkor másképp értelmezi, „mert te meg akartad mondani neki, mit és hogyan csináljon” nem a tartalom volt ott akkor a lényeg, de a módszer. Kiakartad oktatni. S ő nem akarta, hogy te őt ki oktasd, hogy felette okoskodj, hogy okosabb légy mint ő. De egy idegentől másképp veszi. Tudja, hogy neki senki, s nem akarja oktatni, csak elmondja neki, ő így meg úgy csinálja, ha megfogadja, meg, ha nem neki úgy is mindegy. S neki ekkor fénytámad, megvilágosodik, s elkezd helyesen viselkedni.